Forró nyári nap volt, de a levegő mégis fülledt, az előbbi kis zivatartól, mely eláztatta a járdán vesztegelő négy személy ruháit, s hajkoronáit. A lányok mit sem törődve azzal, hogy csurom vizesek, tovább haladtak a még nedves aszfalton. Az út kétszélin padok sorakoztak, melyekre a kövér esőcseppek rápotyogtak, s ez visszhangzott a csöndes útszakaszon. Mivel ismételten rákezdet az a fránya eső és áztatta az úton lévők ruházatát. S már olyannyira ömlött az égen úszkáló felhőkből a víz, hogy szinte alig lehetett az utat látni. Hirtelen az imént elhagyott ház tetejéről egy csapat álarcos ember ereszkedett le, szürke drót kötélen. A négy lány nem törődve velük, tovább haladtak az úton, s egyikük közül, a nagyon sötét hajú, fellökte a vállával az álarcosok egyikét, ki pont útban állt. Az a földre esett, míg a mellette elhelyezkedő társa megfogta az imént említett lány vállát, mire az vicsorogva visszafordult.
– Mit akarsz? – szikrázó szemmel köpte a szavak az álarcos felé. Teste minden szeglete megfeszült, s keze már remegett a dühtől. A négy lány közül az egyik oda jött, és elfehéredett öklére tette a kezét, mely a következő pillanatban már az álarcos arcába csapódott volna. A sötét hajú lány rákapta villogó tekintetét, s amikor meglátta barátnője figyelmeztető nézését, egyből kihűltek a lángok az íriszeiből. Kezeit hanyagul karcsú teste mellé lógatta, mire a többi lány köré állt. Felvették a szokásos állást, amivel megrémisztik az ellenfeleiket. A legszélén a magas, ámde gyors lány állt, Vivien Holmes, ki keserűséget árasztó égszínkék szemeivel az emberek kárára tud menni, s mindig eléri azt amit akar. Mellette az előbb említett sötét hajú lány vesztegelt, ki alacsonyabb, bár ennél többet használja a karizmát. Rebeka Holmes arról volt híres, hogy egy szempillantás alatt kiszedi az emberekből az adatokat és a bizonyítékokat, s ezért mindig őt hívják a kihallgatószobába. Tovább haladva a négyes soron, elérkezünk a még alacsonyabb vörösesbarna hajú teremtéshez, Dorina Holmeshoz, aki már felvette a kezdő állást, s támadásra kész. Szeplős arca nyugodtságot áraszt, szintúgy mint tengerkék íriszei. Testtartása mégsem nyugodtságról, hanem izgatottságról és nyugtalanságról árulkodik. A sort záró Holmes nővér a Mónika nevet viseli, s ezen felül még egy mini számítógép is van a karján, amelyről másoknak karóra jut eszükbe, ámde ez annál sokkal nagyobb. Szintén kék szemeivel felméri a helyzetet, és ismételten az álarcos alakokhoz szól: – Mi okból támadtak ránk? – kérdezte érdeklődő tekintettel, bár a kelleténél élesebb hanglejtéssel. Az álarcosok többsége felkacagott, majd egyikük morgás kíséretével kilépett közülük
– Minket felbéreltek, hogy fogjuk el Önöket...
– De azt nem mondták, hogy élve vagy halva! – szólt közbe nevetve az az álarcos, kit az előbb fellökött az egyik Holmes lány. Az előbbi - úgy ítélkezve, hogy ő a főnök - rá csapott egyet vállára, mire az abbahagyta a nevetést, s komoly arccal a nővérek felé fordult. – Szóval most végetek van! – ugrott neki a nővérek közt a legmagasabbnak, Viviennek. Ki a nem számítva a hirtelen támadásra a földre zuhant, a támadójával együtt. Habár egy másodperc alatt észhez tért és lerúgta magáról az ellenfelét, majd felpattant a koszos járdáról. A támadója a földön pattogva a téglarakásos épületnek ütődött. A sötét hajú nővére kapott az alkalmon és az álarcos emberre ugrott. A ruhagallérjánál fogva felemelte és a falnak verte, míg az nyöszörgő hangot hallatva felemelte lábait, s beletérdelt Rebeka gyomrába. Ennek hatására a lány hátrált pár lépést, miközben a hasát fogta.
– Nem fogtok el senkit! Se élve, se hallva! – mondta a legkisebb köztük, Dorina, kinek tengerkék szemei szikrákat szórtak. – Itt mi leszünk azok, aki bevisznek titeket az Őrsre! – ezzel nevetve neki vetette magát az álarcosok főnökének, s párszor erős, határozott ütést mért az ember állára. Az álarcos vinnyogva kapott a lány hajába, s a földre kényszerítette. Eközben Rebeka visszanyerte erejét, elmúlt a hirtelen rátört hányinger, és letépte ikertestvéréről az álarcosok állítólagos főnökét. Karjával átölelte a főnök nyakát, s beletérdelt a gyomrába. Majd még párszor, mire az vért hányt a lány fekete bőrszerkójára. A lány undorodva csavarta ki a főnök kezét, egyenesen a háta mögé. Fejével intett Mónikának ki vette az adást, s övéről lepattintotta a bilincset és a főnök karjára tette, majd jó szorosan meghúzta.
– A vezéreteket már befogtuk, álarcosok! – szólt Vivien, mire a többi álarcos hátrálni kezdett. – Most már csak ti vagytok hátra!
Az álarcosok rohanni kezdtek az esőbe, de a többségük elcsúszott a vizes betonon. Rebeka és Vivien nevetve vette elő bilincseiket, s pattintották az elesettek hátra csavart karjaira. Mónika valami pötyögött a karóráján, mire egy rabszállító autó gördült be a szűkös sikátorba.
– A tíz támadóból, hatot elfogtunk, míg négy elmenekült. Melyek közül egyre sikerült nyomkövetőt helyeznem. – ecsetelte Mónika vigyorogva és átvette az egyik foglyot Vivientől, és a rabszállítóba lökte. Mikor az összes rab a kocsiban volt, mind a négyen elfoglalták a helyüket a vezetőfülkében. A pilóta - aki nem más volt, mint egy rendőr -, sebességbe tette a nagy járművet, s már halattak is az Őrs felé. Utukat a jelzőlámpa zavarta meg, ami pont pirosat jelzet. Majd mikor végül zöldre váltott, balra fordultak és a távolban már feltűnt a nagy, sárga épület, melynek a bejárata felett ott virított, sárga neoncsövekkel az FBI felirat. Mikor az autó leparkolt, a nővérek kiugrottak a járműből, s hátra siettek a kocsi hátuljához. A vaskos vas ajtó kitárult és kihozták belőle a rabokat. Mindegyikük vitt egy foglyot, s még két rendőr kisuhant az épületből és segítettek bevinni a többi rabot. Bent a többi benn dolgozó rendőr felkapta a fejüket a lányok érkezésükre. Hiszen eddig ők fogták a legtöbb bűnözőt - az idén, a tavaly, s az előtt is.
– Gratulálok lányok! Megint nagyon nagyot arattatok! – jelent meg az egyik iroda ajtajában Gary, a főnökük. – Vigyétek őket az átmeneti cellákba! Utána kihallgatjuk őket.
A nővérek és a többi rendőr bevitte a rabokat a cellákba, melyekből majd a kihallgató szobába mennek. Míg a többi rendőr kiment a köztes helyiségből, a lányok lassabban haladtak és egyszer csak hozzájuk szólt valaki.
– Nehogy azt higgyétek, hogy ha most börtönbe csuktok jobb lesz nektek! – morogta az álarcosok egyike. – P. megtalál benneteket!
A lányok zavartan összenéztek, majd mind a négyen a beszélő álarcos felé fordultak. – Ki az a P.? – lépett ki közülük Rebeka, sötét haját hátradobta. Az álarcosok közül egyedül a főnök kezdett el kacarászni, míg a többiek idegesen nézelődtek a helyiségben.
– Ki az a P.?! – emelte fel a hangját, s közelebb lépett a rácsokhoz. Nővérei a hatás kedvéért melléje álltak. Az egyikük idegesen állt át a másik lábára, majd átment a főnök mögé, és valamit oda suttogott neki. A lányok természetesen nem értették, sőt senki se értette a jelenlevők közt, csak ők ketten. Ismételten a legalacsonyabb Holmes nővér szólalt meg, összehúzott szemekkel: – Kutassák át a ruháikat!
Ez idő alatt Vivien a főnökkel tartotta szemkontaktust, s mikor ezeket a szavakat kiejtette a barátnője a száján, mintha az illető szeme megrebbent volna.
A mögöttük helyezkedő ajtó hirtelen kicsapódott és rendőrök tódultak be rajta. Kitárták a börtön rácsát, s befurakodtak rajta és átkutatták az álarcosokat. Az egyik rendőr pont az ideges álarcost kutatta át, mikor a főnök meglökte a rend őrét. Az felhúzta a szemöldökét, mire a főnök elmotyogott egy 'elnézés'-t. Végezetül visszafordult a ideges álarcos felé, aki a zsebében tartotta a kezét.
– Legyen szíves kivenni a zsebéből a kezeit! – parancsolt rá a kutató rendőr. A helyiségben vágni lehetett a feszültséget, hiszen a legtöbb álarcos is szokatlanul ideges volt. A rendőr ismét felhúzta s szemöldökét, mikor egy papír darabot talált a személy bal zsebében. A rendőrök kijöttek a cellából, s oda adták a talált dolgokat a Holmes lányoknak - ez esetben a papír darabot. Érdeklődve álltak Vivien köré, ki a papírt tartotta. A papíron egy telefon szám volt, s fölé egy betű írva...
– Ez P. telefonszáma! – kapta a szája elé a kezeit Rebeka, és adott egy öklöst a papírt találó rendőrnek.
- Holmes nővérek! - szólta be az ajtón Nicki, Dorina Holmes asszisztense. - Gary hívat benneteket az irodájába!
A lányok ismételten összenéztek, majd kilódultak a teremből, egyenesen főnökük irodája felé. Beléptek az enyhén szürkére mázolt fa ajtón, s Gary-t háttal találták a forgószékébe. Mónika megköszörülte a torkát, mire Gary megfordult és egy vaskos aktát dobott az acél íróasztalára.
– A Heston ikrek aktája. Mostanában elég sok panasz van rájuk és elég sokan látják bűnügyi helyszíneken őket. Legutóbb a Mrs. Miles, az idős néni, akinek van a virágboltja...
– Mi van Miss Miles-szal? – hökkent meg Mónika. Édesanyja a nénivel nagyon jó barátságot ápolt.
– Meggyilkolták. Az ikreket vádolják. Nem mellesleg a napokban drogos fiatalokat találtunk a Furkina Parkban. Ők azt állítják, hogy megfenyegették, hogyha nem szedik be a drogot megölik őket. Természetesen itt is a Heston ikrek kerülnek elő, mivel állítólag tőlük van a drog, és ők fenyegették meg a fiatalokat. – vakarta meg borostás állat Gary, majd Rebeka kezébe nyomta az aktát. – Tessék!
A hirtelen jött nehéz súlytól, lehúzta a karját a mappa, mire nevetve ezt mondta: – Elég sok balhéjuk volt már. Jó nehéz az akta. Hogy hogy nem ülnek még börtönbe?
– Még nem sikerült őket elkapni. És mindig találnak mentséget, na meg egy jó ügyvédet. – válaszolta Mónika Gary helyett, miközben fel sem nézett a monitorról.
– Most menjetek és kezdjetek velük valamit! Megkaptátok Mrs.Miles és a Heston ikrek ügyét... – mondta Gary és kifelé kezdte őket terelgetni az ajtón. - Még sok dolgom van.
A lányok átmentek a legkisebbik Holmes irodájába, s helyet foglaltak az íróasztala körül. Majd Rebeka rontott a szokatlan csendbe és lecsapta az asztalra az aktát: – Heston ikrek, vigyázzatok, mert jövünk!